Míg Panama főleg a csatornáról híres, az ország természeti adottságai ellenállhatatlanul csábítja az utazókat. Itt nagyon jó alkalom nyílik, hogy időnket madár megfigyeléssel, búvárkodással és hegymászással töltsük.
Panama báját a csodálatos, pálmafákkal rojtozott partok, és a meglepő vadvilág - amely hihetetlen fajtájú és mennyiségű trópusi madarakat, és a büszke, élénk, vidám bennszülötteket jelenti, mint amilyen a kuna is

A Panamai Köztársaságot, közismertebb nevén Panamát, valamint lakosságát, akit panamaiaknak hívunk Spanyolország, később pedig Kolumbia alakította kolóniává. Kolumbia ma Panamával keletről szomszédos. 

Panama végül 1903-ban szabadult fel a kolumbiai fennhatóság alól, és független államként azonnal megegyezést kötött az USA-val egy csatorna megépítésére karib-tengeri északi partjától az északi csendes óceán déli partjáig.  A tervezett csatorna kerületén található földterület feletti uralom átadásra került az USÁ-nak. Az e terület feletti irányítás az USA hadsereg kezében maradt, és a csatorna megépítését az USA Hadsereg Mérnökei vették át. A csatorna 1904-1914 között épült meg.

Panama leginkább e csatorna, a Panama Csatorna miatt vált híressé, valamint a korábban USA irányítás alatt álló Panama Csatorna Övezet miatt. A terület jelentős szerepet játszott Panama gazdasági fejlődésében, és bizonyos mértékig, az ország XX. századi politikai életének alakításában.

Panama, melyet Panamai földnyelvnek is hívnak, egy viszonylag szűk földcsík, mellyel Costa Rica nyugatról, Kolumbia pedig keletről határos. Panama valójában összekapcsolja Közép-Amerikát Dél-Amerikával.

A köztársaság földterülete 75.990 km2, tropikus tengeri klímával, göröngyös kőzet területekkel és tengerparti alacsony fekvésű területekkel.  A hivatalos nyelv a spanyol. A panamaiak kb. 14%-a beszél angolul. A panamaiak etnikai összetételében megtalálható a mesztic, amely az amerikai indián és fehérek keveréke, és ami a népesség mintegy 70%-át teszi ki, a nyugati indiánok (14%), kaukázusiak (10%) és az indiánok (6%).

Panama-csatorna – Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csatorna ötlete a 16. századból való. 1876-ban Ferdinand de Lessepsnek, a szuezi csa­torna tervezőjének vezetésével francia bizottság alakult a csatornaépítés lehetőségeinek feltárására. Az 1879-es párizsi csatorna-kongresszus Nicara­gua vagy Panama mellett állt ki. Noha itt a legkeskenyebb a két óceán közötti szárazföld (80 km), az építkezés ellen szóltak a térség geológiai sajátságai, a trópusi esőerdők, a mocsarak, a nagy esőzések és a mindezzel járó betegsé­gek. A kolumbiai kormány engedélye ellenére nem a francia terv valósult meg. Az Egyesült Államokban Grant elnök kezdte szorgalmazni a csatorna építését, s ő kezdte meg a térség módszeres felmérését is. Grant és utóda, McKinley előbb Nicaraguában láttak alkalmas terepet a csatornaépítésre, de a 19–20. század fordulóján végül Panama felé fordult a figyelem. Theodore Roosevelt adta meg a végső lökést az építkezéshez, miután 1903-ban Pana­ma – amerikai katonai védelem mellett – elnyerte függetlenségét Kolumbiá­tól. A zsilipkamrákkal működő csatorna 1904 és 1914 között, rendkívüli ne­hézségek s veszteségek árán épült meg, de forgalma azóta is igazolja terve­zőinek látomását: a vízi utat évi 13–14 000 hajó használja, itt bonyolódik a világkereskedelem 5%-a.

A Panama-csatorna részét képező Miraflores zsiliprendszer legközelebb esik a fővároshoz és a leglátogatottabb helyek egyike. Egy négyszintes lelátó várja a turistákat, ahonnan teljes rálátásunk lehet a csatornára. Egészen közelről körülbelül 30 méterről figyelhetjük meg a hajók átkelését. A parkban bemutató terem is van, ahol egy kisebb maketten elmagyarázzák a csatorna működését. Miközben a hajókat figyeljük angol és spanyol nyelvű bemondó kommentálja az átkelést és tájékoztat minket a legközelebbi hajó érkezéséről. A bejáratnál ábrákkal illusztrált angol és spanyol nyelvű prospektust kapunk.