A Niagara-vízesés körülbelül 12 000 évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak végén keletkezett. A mai Egyesült Államok és Kanada határán az akkori gleccserek elolvadásakor alakultak ki a Nagy-tavak, mely tóvidék északon a Felső-tóval kezdődik, ez bolygónk legnagyobb édesvizű tava, s területe hozzávetőlegesen akkora, mint Erdély. Megjegyezzük, a Michigan- és a Huron-tó alig marad el mögötte, ám még az ötök legkisebbike, az Ontario is harmincszor nagyobb a mi Balatonunknál. A Nagy-tavak víztömege is rendkívüli, hiszen valamennyien meglehetősen mélyek: a Felső-tó közel 400, de a legsekélyebb Erie is 60 méter vízmélységű. E tavak fölöslegét a Szent Lőrinc folyó vezeti el az Atlanti-óceánba. Ebből következően nem meglepő, hogy az öt tó nem azonos tengerszint feletti magasságban helyezkedik el, így az azokat összekötő folyókon számos zuhatag alakult ki. Közülük a legnagyobb az Erie- és az Ontario-tavakat összekötő Niagara folyón található.

A vízesések kialakulásának legtöbbször az az oka, hogy a folyóvölgyet egy különösen kemény kőzetből álló réteg keresztezi, s a rohanó víz „megkeresi” a puhább rétegeket, s azokat koptatja. Idővel a folyó esésgörbéje látványosan megváltozik, s kialakulnak a zuhatagok, melyek nagyságából következtethetünk az erózió mértékére. (A zuhatag kifejezést abban az esetben használjuk, ha nagy mennyiségű víz ömlik a mélybe. A kisebb, kevésbé meredek és lépcsőzetesen egymást követő vízeséseket kaszkádnak nevezzük. A folyók enyhébb lejtésű, ám örvénylő és sisteregve habzó szakaszait zúgóknak, zubogóknak hívják.) Előfordul, hogy a folyót keresztező alapkőzet megreped, vagy tektonikus hatásra lesüllyed, s így alakul ki a vízesés, de az is megtörténhet, hogy maga a patak egy sziklafal tetejéből ered, s vándorlását már „eleve” zuhatagként kezdi.

Tehát sokféle feltétel vezethet egy-egy vízesés kialakulásához, amelyek közül mégis a leggyakoribb a különféle kőzettípusok találkozása.

A Niagara – Mennydörgő Víz – nevet az indiánok adták az Egyesült Államok és Kanada határát képező hatalmas vízesésnek. A Niagara folyó az Erie-tóból ered, s hosszú kilométereken keresztül békésen hömpölyög, majd az Ontario-tóhoz közeledvén hirtelen felgyorsul, s vágtatva érkezik meg a zuhataghoz, ahol fülsiketítő dübörgéssel, valóban mennydörgő vízként zúdul le a mélybe. Odafönn, a vízesés felső peremén a Kecske-sziget választja ketté a folyót. A keleti oldalon (az USA területén) a zuhatag 300 méter hosszan egyenes vonalat alkot, míg a kanadai (Lópatkó-) vízesés kétszer akkora és – ugye, nem meglepetés? – patkó alakú.

Az óránként lezúduló víztömeget 30 millió köbméterre becsülik. A 70–90 méter mély, meredek sziklafalakkal körülvett szakadékból, ahová az óriási mennyiségű víz lezuhan, valóságos párafelhők szállnak fel, amelyek nagy messzeségből is láthatók, s maga a „mennydörgés” – bizonyíthatjuk – 50 kilométer távolságból is hallható. Ezt a természeti csodát, világunk egyik legkedveltebb úti célját évente tízmillió turista keresi fel. A Niagara folyó, a „szörnyű zuhanás” után, egy körülbelül 100 méter mély hasadékban még bő tíz kilométert siet tovább, hogy aztán végleg megpihenjen az Ontario hullámaival keveredve. (Megjegyezzük itt, hogy néhány száz méterrel a Niagara-vízesés alatt a folyó már újra békés, csendes: bátor és rikító inges családapák vidáman evickélnek porontyaikkal, s kurjongatnak át a másik csónakba:.